Miért szeretjük a dolmuşt?

Már csak állva jutott hely, de fő, hogy utazunk!

Dolmuş-sal utazni jó. Számos ismeretség szövődik, szomszédunk akár kézzel-lábbal elmagyarázza, honnan megy hová, népes családjának épp melyik tagját készül meglátogatni és miért. Jó eséllyel kapunk meghívást esküvőkre, vagy csak úgy, családi vacsorára, természetesen szállással együtt. Bepillanthatunk családok mindennapjaiba, élettörténetekbe. Új úticélok kerülnek térképünkre. Persze őszinte kíváncsisággal útitársaink is képet kapnak egy távoli országról, amiről hallva vagy buzgó kardeş (testvér) felkiáltásokban törnek ki, vagy izgatottan találgatják, merre is lehet az a világban. No és megkapjuk a szokásos kérdéseket is: hány éves vagy, mit dolgozol, van-e feleséged/férjed, vannak-e gyerekeitek, és ha épp nincs jelen teljes létszámban a família, akkor most hol is vannak, mi van velük.

Mindeközben megtapasztaljuk, hogyan lehet bármit, a lehetetlent is gyorsan elintézni. Hogyan férhetünk el
mégiscsak harmincan egy 17 személyes kisbuszban, nehogy lemaradjon bárki is a napi egy járatról. Előkerülnek a műanyag kisszékek, dobozok, rá egy párna vagy pulóver, és máris kész a komfortos ülőhely.

Jó eséllyel kaphatunk ölünkbe egy csecsemőt vagy kisgyermeket, hiszen az utazó családban kevesebb a felnőtt, mint a gyerek, a gyerekeknek pedig nem jár külön ülés. Felkerül még jó néhány doboz, óriási műanyag befőttes üveg színültig töltve sós lében tartósított házi sajttal, amit a távoli

Sofőrök, pénzszedők és irányítók

családtagoknak, esetleg az üzlettársnak küldenek. Na és jöhet még hátulra egy kecske vagy birka is, esetleg tyúkok alkalmi utazódobozban. Aztán jön még egy fontos ember nagy pénzköteggel, abból ad valamennyit a sofőrnek vagy viszont, még néhány fontos információ is gazdát cserél, és már indulhatunk is.

Még egy csomag

Döcögve, mert a sofőr épp betartja a sebességkorlátozást (alacsony valószínűségű esemény, kivéve, ha épp mostanság sorozatban megbüntették), vagy építik az utat (igen magas valószínűségű dolog – Törökországban egyfolytában utat építenek), vagy a busz hörög és éppen haldoklik egy kicsit. Sokkal inkább jellemző azonban, hogy céltudatos száguldásba kezd, és legfeljebb egy nagyon hívogató teázó kedvéért lassít és tart szünetet a sofőrünk. Így viszont olyan helyekre is eljuthatunk, amit nem is mertünk bevenni az útitervbe, mondván, hogy azzal eltelne az egész nap. Az viszont szinte biztos, hogy ízelítőt kaphatunk a térség nép(ies) zenéjéből. Nincs is annál hangulatosabb módja az utazásnak, mint a nagy hegyek között hallgatni a dengbej énekét!

Persze van, amikor a gyors továbbhaladás helyett hosszas teázásba fullad az aznapi terv. Ugyan kellene, hogy induljon a busz, de mégsem fog, mert nincs elég ember. Persze lehet alkudozni, hogy kevesebb fővel mennyiért is vinne el bennünket az áhított helyre, de a helyieknek jó eséllyel nincs több pénze az utazásra, mint ami a normál menetdíj lenne. Így hát várunk. De a várakozás alatt részt vehetünk a helyi gyerekek focibajnokságában, megtanulhatjuk az okey szabályait, vagy összemérhetjük tudásunkat a helyi ostábla bajnokkal. Kerül majd simit, vagy éppen tökmag, gyümölcs.

A dolmuş nem ismer lehetetlent, terepjárót megszégyenítve küzd meg a hegyi utakkal

Néha az is kiderül, hogy a járat, ami volt, már nincs. Ilyenkor pillanatok alatt autót szerveznek nekünk, hiszen a csirkeszállító teherautó úgyis megy majd a város felé, elvihet minket is, vagy éppen leintenek arra haladó autót, és akár akarta volna, akár nem, mostantól már több utasa van.

Utazunk…tapasztalatokkal és barátokkal gazdagabban.

Nektek milyen kalandotok volt dolmuş-sal?